Törpeharcsa (Ictalurus nebulosus)

A törpeharcsa (Ameiurus nebulosus, korábban Ictalurus nebulosus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a törpeharcsafélék (Ictaluridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása:

Észak-Amerikában őshonos, Magyarországra, 1904-ben került Franciaországból és Németországból. Folyó- és állóvizeinkben egyaránt megtalálható. Különösen kedveli az iszapos fenekű holtágakat, tavakat.

Megjelenése:

Teste a harcsáénál zömökebb, háromnyaras korára 20–25 cm hosszúságot érheti el. Aránylag nagy feje széles, elől lapos. Alsó és felső állkapcsán 4-4, összesen 8 bajuszszál van. Bőre pikkelytelen, csupasz. Háta sötétbarna, oldala felül sötétbarna, lefelé fokozatosan világosabbra válik, szürke, márványozott, folttokkal. Hasa szennyes-sárgától a tejfehérig változhat.

Életmódja:

Fiatal korában férgeket, rovarlárvákat és alsórendű rákokat fogyaszt. A kifejlett hal az előbbieken kívül megeszi a halikrát, békalárvát, békákat és az apró halakat is.

Szaporodása:

Áprilisban, májusban párosan ívik. Ívás előtt a hím kisebb gödröt váj ki az ikrának az aljzaton. A nőstény kb. 4000-5000 ikrát rak (ennek átmérője 3 mm). A hím őrzi az ikrát, a zsenge ivadékot és vezeti a csoportosan mozgó ivadékot. Ivarérettségét már kétnyaras korában eléri.

Gazdasági jelentősége:

Ikra- és ivadékfogyasztása, pusztítása miatt a természetes vizekben és tógazdaságokban egyaránt kártékonnyá válhat, ha túlzottan elszaporodik. Húsa rendkívül ízletes, szálkátlan, piacon keresett áru.

Horgászati jelentősége:

Éjjeli állat. Ritkán kap, vagy ahová betelepítették, ott tömegesen. Fogásához gilisztával felcsalizott fenekezőmódszer javasolható. Fogása nem esik korlátozás alá.

Forrás: Wikipédia

Süllő

A fogassüllő vagy süllő (Sander lucioperca) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a sügérfélék (Percidae) családjába tartozó faj. Nagyobb példányait a fogas névvel jelölik.

Elterjedés:

Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben őshonos.

Élőhelye:

A nem túlságosan gyors folyószakaszokon és a jó oxigénellátottságú állóvizekben egyaránt jól érzi magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatal példányok.

Megjelenése:

Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét. Csúcsba nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A nagyobb példányok 50–60 cm hosszúak, de egy méternél nagyobb is lehet.

Hasonló fajok:

Nagyon hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kősüllő, de az kissé zömökebb, szája kisebb – fölső állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán a harántsávok határozottabbak. A sügér teste még zömökebb, és első hátúszója végén fekete foltot visel.

Táplálék:

Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben.

Szaporodás:

Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet – folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fűzfák kimosott gyökérzetét – letisztogatják. A nőstények erre rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után a kikelésig őriznek. Az ikraszemek átmérője 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer.

Kárpát-medencei elterjedése, jelentősége:

Legértékesebb és legkeresettebb halaink egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentős, tehát vizeink süllőállománya gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel.

Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi időszak március 1-től – április 30-ig van.

Forrás: Wikipédia

Ponty (Cyprinus carpio)

A ponty (Cyprinus carpio) a sugarasúszójú csontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúak rendjének és a pontyfélék családjának névadója. Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

Elnevezései:

A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”), pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”).

Megjelenés:

Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott. Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya eléri az 1 méter hosszúságot és 15–20 kg tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket.

Életmód:

A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, víziászkákat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.

Elterjedés:

Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.

Kárpát-medence

Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)[1] Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter. A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.

A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.

A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.
A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.

Hasznosítása:

A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.
Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.
A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.

Forrás: Wikipédia

Kárász (Carassius carassius)

Nagyobb példányait jó íze miatt szívesen fogyasztják, kisebb példányai csukázáshoz, harcsázáshoz igen jó, szívós csalihalak. Széles testű, magas hátívelésű hal. Pikkelyei nagyok.

Színe aranysárga, hátán barnába hajló, nincsenek bajuszszálai. Iszapos, hínáros, elmocsarasodó kisebb tavakban találja meg legjobban életfeltételeit. Ugyanott él, ahol a compó. Horogra is többnyire vegyesen akadnak.

Forrás: www.bhm.hu

Harcsa (Silurus glanis)

Az európai harcsa (Silurus glanis), a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alrendjébe, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.

Európa édesvizeinek második legnagyobbra növő hala, a viza után, a magyarországi halfauna nagyra növő ragadozó hala, hiszen két métert is meghaladhatják egyes példányai. Európa közép és keleti területén szinte mindenütt őshonos fajként megtalálható, Magyarországon folyó és állóvizekben is egyaránt gyakori. Ázsiában Anatóliában és az Aral-tó vízrendszerében őshonos a faj keleti elterjedési területe eléri Kínát. Telepítéseinek köszönhetően Nyugat-Európában, a Brit-szigeten és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Gazdasági szempontból jelentős és értékes hal.

Tógazdaságokban is nevelnek, de a kifogott és értékesített európai harcsa jelentős részét a természetes vizek adják. Magyarországon a halászata és a horgászata is azért népszerű, mert jelentős zsákmányt ígér nagyra nőtt példányainak köszönhetően. Húsa rendkívül ízletes, zsírban gazdag és szálkamentes, ezért a magyar konyha által készített halételek egyik fő alapanyaga.

Elnevezései:

Az európai harcsának egyszerűbb formában harcsának vagy leső harcsának több elnevezése is ismert. Említik még az alábbi változatokat: folyami harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, tőkésharcsa (tőkék, víz alatti tuskók körül fordul elő, alapszíne világos, de sötéttel márványozott), kövesharcsa vagy köviharcsa (kövezéseken gyakori, fekete színű), sebes harcsa (karcsú testű és fekete színű), szürke harcsa vagy szőke harcsa (világos színű), parasztfaló, kupri, kupak, kuppancs (utóbbi három név a halászok körében az 1–5 kg közötti kisebb példányokat jelöli, nagyobbakra nem mondják)és az egész kicsi példánya a harcsapundra.

Előfordulása:

Előfordulása Franciaországtól egészen Afganisztánig terjed. Közép- és Kelet-Európában és Ázsia egyes részein (Anatólia északi része, Aral-tó) őshonos. Telepítéseinek köszönhetően Európa nyugati részén így például Angliában és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Előfordulási területén a folyó és álló vizekben a hegyi patakokon és folyókon kívül majdnem minden domb- és síkvidéki folyóban, azok mellék- és holtágaiban, tavakban, még a brakkvízes tengeröblökben is megtalálható.

Magyarországi előfordulása:

Kárpát-medence nagyra növő őshonos ragadozó hala, mely Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. A Duna-Tisza-csatornából albínó példányai is előkerültek. Fontosabb élőhelyei: a Duna, a Mosoni-Duna, a Rába, a Rábca, a Marcal, az Ipoly, a Zala, a Zala-Somogyi-Határárok, a Sió, a Kapos, a Dráva, a Mura, a Kerka, a Karasica, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, a Keleti-főcsatorna, a Nyugati-főcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Hernád, a Vadász-patak, a Takta, az Eger-patak, a Csincse-patak, a Zagyva, a Hármas-Körös, a Kettős-Körös, a Fekete-Körös, a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő, a Velencei-tó, és a Tisza-tó

Megjelenése:

Teste többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú és teste pikkelytelen. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet.

Életmódja:

Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Szaporodás:

Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket kb. 3 hétig, az ivadék kikeléséig őrzi. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyezését jól tűri. Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 112 kg, 227 cm.

Horgászata:

Az európai harcsa éjjeli ragadozó hal. Leginkább éjszaka aktív, de az időjárás változása is kihat a kedvére. Nyáron nagy melegben, zivatarok előtt idegessé válik, s ilyenkor mindent felfal ami az útjába kerül. Viharok után már nem mozog. Sötétedés után lehet próbálkozni a horgászatával, ha éjfélig nincs kapás, utána már nem érdemes tovább várakozni.

Magyarországon a horgászok nemes halként tartják számon az európai harcsát. A 80 centiméter alatti példányai horgászati tilalom alá esnek május 02. – június 15. között. Az év további részében az 50 centiméter feletti példányai foghatóak az adott vízre érvényes mennyiségi korlátozások figyelembe vétele mellett.

Horgászatának módszerei:

  • Fenekezés:

A harcsahorgászat legelterjedtebb módszere a fenekezés. Erre a legalkalmasabb a késő esti-, valamint az éjszakai időszak. Az éjszakai horgászathoz szükséges kellék a lámpa, hiszen eleget kell tenni a horgászrendnek. Legjobban bevált csali a kishal, a pióca, valamint a csokorba fűzött giliszta. Ez a fajta módszer nem lehetséges erős szélben, valamint gyorsan áramló folyóknál sem.

 

  • Pergetés:

A legsportszerűbb horgászati mód. Pergetéshez használhatunk támolygó- illetve körforgó villantót. Eredményes lehet a gumihalas horgászat is. A harcsa a jól mozgatott műcsalira is rávág, nemcsak az eleven vagy élettelen csalihalra. A műcsaliknak nincs íze, sem szaga. A műcsali a harcsa figyelmét az általa keltett rezgésekkel vonja magára, s ösztönzi támadásra. A pergetésnél a legjobb eredményeket a “körforgó” villantókkal lehet elérni, mivel ezek erős rezgést idéznek elő a vízben. Április közepétől szeptember végéig kap a harcsa a műcsalira. Tiszta vízben van esélye annak, hogy pergetve harcsát fogjunk, zavaros vízben semmi esélye. A kora hajnali és reggeli órák a legalkalmasabbak a pergetéshez.

  • Kuttyogatás:

Mártogató horgászmódszer, kereső horgászat.Folyóvizen és állóvizen is egyaránt használhatjuk ezt a technikát. A kuttyogató készülhet fából, fémből és műanyagból. Fő részei: a korong, a szár és a fogantyú. A csónak elengedhetetlen kelléke ennek a horgásztechnikának. A vélemények eltérőek, hogy a hangot, amit a kuttyogató kibocsát mit is idéz elő igazából. Egyesek szerint a lakmározó harcsák hangját utánozza, így felkelti a többi érdeklődését, s elindulnak zsákmányszerzésre. Mások szerint idegesíti a harcsákat ez a hang, s támadásra ösztönzi őket. A harmadik álláspont szerint, pedig azt a hangot utánozza, amikor a harcsa beszippantja áldozatát. Ehhez a horgásztechnikához elengedhetetlen kellék a bot. A bot legyen rugalmas és jó teherbíró.

Forrás: Wikipédia

Csuka (Esox lucius)

Teste hosszúkás, oldalt kissé lapított. Feje lapos, kacsacsőrre emlékeztető. Szája hatalmasra tátható és tele van tűéles fogakkal. Az alsó állkapcsa kissé túlér a felsőn, kampós végű, nagy kapófogak helyezkednek el benne. Ezek ha kitörnek, újra nőnek. Testét apró pikkelyek borítják.A vizek eltérő jellege, valamint a táplálék bősége jelentősen hat a test arányaira.A farokrész rövid, és jókora farokúszóval végződik. A három páratlan úszó elhelyezkedése teszi lehetővé, hogy a csuka a táplálékát egyetlen gyors ugrással kaphassa el. Színe a környezethez alkalmazkodik. Alapszíne a zöld, ami a hátán a legsötétebb, oldalán zöldes-aranysárgás és márványozott. Hasa fehéres, úszói is tarkák.

Igen korán, többnyire már február végén, márciusban ívik. Ikráit a sekély, part menti növényzetre, fűszálakra rakja. A csuka mesterséges szaporítása is megoldott: a lefejt ikrák 70-80 százaléka kikelhet, szemben a természetes körülmények között lerakott ikra 1-2 %-ával. Gyors növekedésű hal, egyéves korában eléri a 100 g-os súlyt, kedvező körülmények között 2 éves korában az 1 kg-ot.

A csuka fogása korlátozás alá esik. Tilalmi ideje általában március 1-től 31-ig. Kifogható legkisebb mérete 40 cm. A horogra rendszerint az 1-2 kg-os példányok akadnak, de megnő 10 kg-on felülire is. A csuka valamennyi álló- és folyóvizünkben őshonos. Különösen kedveli a csendes, nem túl mély, vízi növényzettel benőtt holtágakat, a hínáros, nádas tavakat, csatornákat. A nagyobb vizeken a parti sáv közelében, a nádasok szélén tartózkodik.

Rendkívül falánk ragadozó. Mindenre rávág, ami a vízben él és mozog. Megeszi a békát, az apró víziszárnyast, a pockot. Fő tápláléka mégis az apró hal, amelyből töméntelen mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt horgot is megemészti. A kishalakra a környezetbe beolvadva, takarásból les. A kiszemelt áldozatra villámgyors lendülettel csap rá, és nem hibázik. Kissé hátrahajló fogai közül nincs menekvés. A mechanikai ingereket felfogó, áramlást érzékelő oldalvonalnak is nagy jelentősége van a vadászatban. Táplálékának túlnyomó részét nappal ejti el, sötétben ritkán kap. A nagyobb halat derékon kapja el, majd megforgatja szájában és fej felől nyeli el.

A csuka horgászata:

A csuka horgászata pergetve a legsportszerűbb, élő hallal, úszóval, pedig igen szórakoztató. Pergetve főképpen ősszel fogható, bár a nyári hónapokban legnagyobb az étvágya. Ilyenkor korlátlanul jut kishalhoz a sűrű növényzet között, ahol a villantó mind untalanul elakadna. ősszel azonban a kishalak többnyire a mélyebb vizekre vonulnak, így a csukának is többet kell mozognia, hogy rájuk akadjon. A pergetéshez használjunk közepesen merev, 2,10-2,70-es botot, 0,25-0,35-ös zsinórral. A villantók közül az önsúlyos, közepes és nagyméretű támolygók, valamint a körforgók a legjobbak. Ugyancsak eredményesek a különböző wobblerek. Kissé opálos vízben a villantó lehet fényes is, de tiszta vízben óvakodjunk a túlságosan csillogó, nikkelezettektől. Tiszta vízben jobban beválnak az opálos, matt fényű sárgaréz vagy vörösréz színű, sőt egyik oldalon pirosra festett villantók. Akár gyalogosan, akár csónakból pergetünk, a csukázás során nagyobb vízszakaszt horgásszunk le. Dobásainkkal előbb a kövezés, vagy a nádfal közelében levő vizeken kísérletezzünk, s csak azután tapogassuk le a távolabbi vízrészeket. A villantót nyáron középvízen vezessük, késő ősszel a víz mélyebb rétegeiben is próbálkozhatunk. Az élőhalas úszós csukázásnak a pergetéssel szemben az az előnye, hogy élő hallal néha még akkor is becsaphatjuk őket, amikor a villantó már csődöt mondott. A csuka ugyanis alig tud ellenállni a horgon vergődő csalihal csábításának. Élő hallal rendszerint állóvízen, vízi növényzet között horgászunk. A horgon mozgó csalihal könnyen elakadhat a növényzetben. Ezért a felszerelés legyen erősebb. Vízinövények között, nádszéleken 3 méter körüli, merevebb botot, 0,35-0,45-ös zsinórt, nagyobb úszót és ennek megfelelő ólmot, 3/0-1/0-ás egy- vagy háromágú horgot használjunk. A horgot az éles fogak miatt célszerű drótelőkére kötni. Nagyobb úszóra azért van szükség, mert annak nem csupán az ólmot, hanem a kishal mozgását is el kell bírnia. Kapásnál az úszó hirtelen a víz alá merül, majd lassan elindul a víz alatt. Ezek igazán izgalmas pillanatok! Ne vágjunk be azonnal, várjunk néhány másodpercet, amíg a csuka a kishalat megfordítja a szájában. Így biztosabban akad a horog. Legyen velünk szájfeszítő és horogszabadító. Ezek nélkül bajosan lehet a horgot kiszedni a csuka szájából. Ha mártogatva horgászunk, a kövezések mentén ugyanazt a felszerelést használhatjuk, mint az élőhalas úszós csukázás során. Ha azonban bedőlt fák víz alatti ágai között próbálkozunk, még erősebb szerszámhoz kell nyúlnunk. A horogra akadt csuka rendkívül hevesen védekezik. Többször is megiramodik, kiugrik a vízből, a fejét rázza, csakhogy megszabaduljon a horogtól. Ha ilyenkor meglazul a zsinór, könnyen leszakad a hal. Feltétlenül szákkal merítsük ki.

Forrás: www.bhm.hu

Compó (Tinca tinca)

A Compó (Tinca tinca) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához, ezen belül a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez és a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj.

Előfordulása:

Európában, Szibéria egy részén és Anatóliában lévő síkvidéki, lassú áramlású, iszapos medrű folyók és állóvizek és mocsarak lakója. Magyarország állóvizeiben gyakori.

Megjelenése:

A compó hosszúsága átlagosan 20-30 centiméter, legfeljebb 60 centiméter (7.5 kilogramm súllyal). A compó teste zömök, erőteljes felépítésű, magas faroknyéllel. Szája kicsi, csúcsba nyíló, mindkét szájzugon egy-egy rövid bajuszszál lóg. Szemei kicsinyek. Garatfogai egysorosak, 4.(5)-5 Pikkelyei aranysárgák és nagyon aprók (az oldalvonal mentén 95-100 található), a vastag, nyálkás bőrbe mélyen beágyazódtak. A hátúszót 12-13, a farok alatti úszót 9-11 sugár támasztja, valamennyi úszó lekerekített. A hím hasúszói megnyúltak, rajtuk a 2. sugár megvastagodott. A farokúszó gyengén öblösen bemélyedő szélű. Háta többnyire sötétzöld vagy sötétbarna, oldala világosabb, sárgarézfényű, hasoldala pedig sárgásfehér.

Életmódja:

A compó túlnyomórészt lassan folyó vizekben, valamint sűrű növényállományokkal benőtt, iszapos fenékű, sekély, melegebb vizű tavakban él. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. Az iszapban keresgéli szúnyoglárvákból, férgekből és csigákból álló táplálékát, de növényeket is fogyaszt. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárga és piros színváltozata is előfordul.

A compó horgászata:

A horogra feltűnő óvatossággal kap. Úszós felszereléssel fogható. A horgon erőteljesen védekezik, ezért a korábban ismertetett erős dévérező felszereléssel, 0,20 – 0,25-ös zsinórral, 8-10-es horoggal horgásszunk rá. Csalétkül az apró giliszta és a tésztaféleségek egyaránt jól beválnak. A bevágást ne siessük el. Hagyjunk időt, hogy a horgot a szájába vegye, és az úszóval elsétáljon. Az apró compó szívóssága miatt kitűnő csalétek csukára. Az erős dévérezőszerszámra rendszerint 20-30 dkg-os példányok akadnak. Egyes vizeken súlya eléri, ritkán meghaladja az egy kg-ot is. A kárász és a compó inkább a mocsaras vizeket kedveli, a jászkeszeg és a paduc viszont a friss, gyorsabb folyású vizek lakója. Ez a két halfaj horgászás közben gyakran váltakozva akad horogra.

Forrás: www.bhm.hu

Balin (Aspius aspius)

A balin (Aspius aspius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei fenekeszeg, kapókeszeg, őnhal, ragadozó őn, villámkeszeg. Teste hosszú, oldalt kissé lapított. Szája mélyen hasított. Alsó állkapcsa túlér a felsőn. Színe oldalt ólmosan ezüstös, hasán fehér. A háta zöldes vagy kékes árnyalatú. Hatalmas úszói szürkék és alul többnyire vörhenyes árnyalatúak. A balin fogása korlátozás alá esik. Tilalmi ideje: március 1-től április 30-ig tart. Kifogható legkisebb mérete 30 cm, a horgászkezelésben levő zárt vizeken 40 cm. Ez utóbbi vizekből naponta 3 db-nál többet kifogni tilos. Horogra leggyakrabban az 1-2 kg-os példányok kapnak. De 5-6 kg-osak is előfordulnak. Hazánk szinte valamennyi folyójában és nagyobb tavában megtalálható. Fő tápláléka a küsz Kora tavasztól őszig szüntelenül cirkál a víz felső rétegében és hatalmas loccsanásokkal vág a küszcsapatok közé. Rávág a víz színe felett repülő vagy a víz színére hulló nagyobb rovarokra, lepkékre is. Mindenütt a küszcsapatokat követi. A Balatonon néha közvetlenül a mólók kövezése melle t rabol. A folyóvizeken a kőzárások, sarkantyúk, hídlábak vagy más akadályok mögött kialakuló forgókban tanyázik. Szívesen tartózkodik a sóderzátonyok felett rohanó sebes vízfolyásokban. Késő ősszel a zátonyesések mögötti mélyebb vizeken akadhatunk rá.

Előfordulása:

Európa nagyobb folyóiban és a Volgán, csatornákban és állóvizekben honos. Nyílt vizekben csapatosan él. A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak a sodrását, illetve duzzasztóművek oxigén dús alvizét. Tavakban elsősorban a nyíltvízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.

Megjelenése:

Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, borét apró pikkelyek fedik. Úszói erőteljesek, nagyok, főleg a farok úszó, amely e vízben a gyors haladást teszi lehetővé színük palaszürke. A hátúszója nagy első sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik, gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízből, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végződik. Mivel fogai nincsenek, áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sőt előfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízből a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik, akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitűnően érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy szemgyűrűje citromsárga.

Testhossza 70-80 cm is elérheti. Legnagyobb testsúlya 6-7 kilogramm.

Életmódja:

Az ikrából kikelt ivadék az első napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, később áttér az alsórendű rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. Kis halakra, elsősorban küszökre vadászik,de a kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízbe eső rovarokat és lepkéket is.Főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

Szaporodása:

Ívása április elején kezdődik, de május közepéig is elúzódhat. Ikráit a fák vízbe nyúló bolyhos gyökérzetére rakja. 3-4 éves korában válik ivaréretté. Sóder- vagy homokpadokra, esetenként gyökerekre rakja 300-400 000 ragadós ikráját.

Horgászata:

A balin a horgászok egyik legkedveltebb sporthala. Horgászata igen változatos. Egyaránt fogható műléggyel, villantóval, sőt vízigolyóval úsztatott élőhallal is Horgászatának legélvezetesebb módja a legyező horgászat. Ehhez bármilyen erősebb pisztrángozó legyes felszerelés megfelelő. Csupán az az eltérés, hogy nagyobb legyet kell az előkére szerelni. Az apró pisztrángozó legyekre javarészt csak kisebb balinok kapnak. A nagy legyek közül az üzletekben kapható 1/0-2-es horgokra kötött színes fantázialegyek válnak be többnyire. Általában jó, ha a balinozólegyeken minél több a fehér, az élénkpiros szín, valamint a páva faroktollának csillogó zöldje. Mivel balinozáskor több kilogrammos halak is horogra akadhatnak, kössünk a legyes zsinór alá 70-100 méter hosszú, 0,30- 0,35-ös alátétzsineget. Ennek megfelelően az orsó is legyen a szokásosnál kissé nagyobb átmérőjű legyezőorr. A legyező-felszereléssel óvatosan közelítsük meg azokat a helyeket, ahol 15-25 méteren belül látunk rablásokat. A jól vezetett műlégyre a balín rendkívül hevesen kap). Első kirohanásakor gyakran tép le az orsóról 50-60 méter zsineget. Ezért jó ilyenkor a hosszú alátétzsinór
Ha nincs megfelelő legyező-felszerelésünk, vagy a balinok olyan távolságban rabolnak, ahol a műléggyel nem érhetők el, akkor villantóval vagy a hazánkban kialakított szivarólmos-műlegyes szerszámmal pergetve próbálkozzuk Mindkettőhöz közepesen merev, 2,10-2,70-es bot, peremfutó orsó és 0,25-0,35-ös zsinór a megfelel. A balinra a különböző típusú önsúlyos támolygó és körforgó villantók többsége jól beválik. Fontos azonban, hogy a kisebb méretűeket használjuk, és a melegebb időszakban, amikor a balín a víz színén rabol, a víz felső rétegében vezessük a villantót. Gyakran megfigyelhetjük, amint a balinok közvetlenül a víz színe alatt vonulva, hatalmas V betűket szántanak a vízen. Ilyenkor dobjuk túl a villantót, jóval a V alak elé, hogy keresztezze a balín útját. Késő ősszel, amikor az apró halak eltűnnek a víz színéről, csal; mélyen, a fenék közelében számíthatunk kapásra.
A szivarólmos felszerelés akkor működik kifogástalanul, ha behúzáskor az ólom és a második légy a víz színe alá kerül, a hosszabb előkén lógó első légy, pedig ide-oda táncol a víz színén. Vízigolyóval olyankor érdemes kísérletezni, amikor a műlégy és a villantó csődöt mond, de a megismétlődő rablások arra figyelmeztetnek, érdemes lenne élő kishallal próbálkozni. Használjunk ilyenkor minél vékonyabb 0,20-0,25-ös zsineget és 60-80 centiméteres előkére szerelt 1/0-1 számú horgot. Ólomra nincs szükség. A vízigolyó a zsinór és az előke közé kerül. A horgot óvatosan akasszuk a kishal orrába. Folyóvízben a csalihalat a vízfolyással úsztathatjuk az örvénybe és ott a bot lassú mozgatásával ingerelhetjük a kapásra a balinokat. Állóvízben a vízigolyót félig vízzel töltve könnyen juttathatjuk a kishalat a szükséges távolságra.
A horogra akadt balin fárasztása igen élvezetes. Első hosszú kirohanása után is erőteljesen küzd a horgon. A part közelében azonban rendszerint már elfekszik a vízen, s ilyenkor kiemelőháló nélkül is birtokba vehetjük.

Forrás: www.bhm.hu